Csillagterkép

IV. Fejezet

Újra Putorius fogságban.

A kapszula ajtajának szisszenésére nyitottam ki a szememet. A falak már ismerősen csillogtak. Kipattantam belőle és végig néztem sima fekete bőrömön, amin már kereszt irányban aranycsíkok futottak végig, mint valami ókori lánc páncél. A kabin teteje visszatükrözte az arcomat, ami már ismerősebb volt, mint a sajátom. A fekete maszk, amit rá húztak a Diodonok, csak egy helyen tért el. A keresztirányú egybefüggő csík szememnél. Pirosan izzott a szoba halovány fényében. A PDE (Putorius Diodon Eye) látásmódot kereszteztem a humanoid szememmel, és már sokkal tisztábban és minden apró részlettel együtt láthattam.

A Diodon burkolat felruházott különös képességek egyik volt a telepatikus kommunikáció. Melyet már határozottan és megszokottan, tudtam használni. Amint kiértem a ház elé, apró barátom még mindig ott várt, ám hívott egy egész Diodeldron egységet.

A rám meredő ágyúk sokasága, már nem késztettet mozdulásra. Sötétség borult rám.

A kapszula ajtajának szisszenésére nyitottam ki a szememet. Lassan felültem, és nagyot fujtattam. Talpra ugrottam és végig néztem a sötét falak mentén, ahol több kapszula sorakozott és mindegyikben, egy-egy HD100-as szundikált, várva, hogy sorra kerüljenek.

Már nem ellenkeztem tovább, esélyem sem volt, a korszerű fegyverek melynek többsége az én ötletem alapján vannak kifejlesztve, esélytelenné tették szökésemet. A kapszulám végén lévő ruháimat felvettem, és kimentem az épületből. A sereg még mindig a kikapcsolt hasonmásomra fogta fegyverét. Bele túrtam a hajamba, és kérdőn néztem rájuk. Már semmilyen képességem nem maradt, csak a fejembe ültetett Voilantnak köszönhettem, hogy S4 szavait megértettem. Az elém gördülő G8-as egység, tetejére felkuporodva, türelmesen utaztam rajta, a teljes díszkísérettel a hátam mögött.

Az egység már egy jól ismert épületbe vitt. Ide hoztuk be azokat a Nacticeket is, akik megbetegedtek. Bár én biztosan nem voltam beteg, mégis tetteim miatt inkább magán zárkára ítéltek. Ironikus volt, hogy saját hasonmásaim kísértek az egyik üres szobába, ahol már egyedül hagytak.

Az apró szoba gyér világításban merengett előttem. Pontosan így képzelem el a börtönök magánzárkáit is. Bár jól tudtam, itt nem ez a helyzet. Mivel a Diodonok miatt nincs szükség világításra így igen kevés fény forrást helyeznek el az egyes helyiségekben. Bár a sötét szürke falak, most nem csillogtak, mégis jól kivehető volt a hagyományos Diodon burkolat.

- Hall engem valaki? – próbálkoztam, de semmi választ nem kaptam. Úgy tűnt nem működik a kommunikáció, vagy csak nem akartak válaszolni. Az ajtó kinyílt a hátam mögött és egy ismerős Putorius vonult be rajta. Amon a Tanács egyik tagja volt. Korábban már találkoztam vele. Nem lepett meg, számítottam a megjelenésére. Ám az, hogy a G8-as egység, amin bejött fel van szerelve egy kommunikátorral, arra engedett következtetni, hogy a sajátomat kikapcsolták, nehogy valakivel is fel tudjam venni a kapcsolatot. Az eszköz, hasonló volt ahhoz, mint amit még BRQ használt a tárolója tetején, annak idején.

- A Tanács úgy döntött, hogy nem ölnek meg, de míg le nem zárjuk ezt az ügyet, addig itt kell maradnod. Szökésedet megakadályozása érdekében nem veheted fel a Diodon páncélodat. Amint többet tudunk, jelentkezni fogunk, és a Tanács akkor eldönti, mi legyen veled. – hangja érdekesen gépies volt a fordító miatt, de szavai sugallták, hogy egy fikarcnyit sem bíznak már bennem. Amilyen sietősen érkezett, úgy távozott is. A cellám már ismerős volt, de a berendezési tárgyak itt igencsak lekorlátozták a nagy semmire. De ismerve az építési szokásaikat elkezdtem körbe tapogatni a két oldalfalat. A repedést megérintve máris lecsukódott hevenyészet kis alvó fekhelyem.

Leterültem rá és a karomat a fejem alá tettem. Elgondolkozva bámultam a sötét falakon lévő apró lámpatestet. Az egyszerű Corodia tartály energia ellátást saját maga állította elő. A kő, nyomás alatt tartva felizzik, és energiát termel. Így miközben működik, még elektromossággal is ellátja a környéken lévő eszközöket.

Lassan álomra szenderültem, végül is érthető volt, éppen kétszer öltek meg a mai napon.

Nem tudom menyi időt aludtam, de éhség gyötört, mire felébredtem. Már nem volt elég, hogy ritkán eszem, és egy tartály még azt is tudja kárpótolni. Felállva az ajtóhoz mentem, mármint ahhoz, ahol bevittek a szobába.

Ezek a lények vaskos törzsűek, körülbelül olyan magasak, mint én. Humanoid felépítésűek, kezük végén lévő vaskos ronda sárga köröm díszelgett. Fejük olyan redőzött keresztbe, hogy nehéz megállapítani az egyes egyedek életkorát, pedig náluk nem is ez számít. Apró gombszemük, úgy feketéllet az egyik redőben, mintha csak egy kis kosz gyűlt volna ott össze. Hitük szerint a Putoriusok az istenek, melyek egykor eljöttek hozzájuk és maguk mellé vették őket. Itt aztán vétek nem teljesíteni bármilyen kívánságukat.

A bevonuló Gaviák nem tűrték a kíváncsiságomat. Amint bent voltak máris, becsukták mögöttük az ajtót. Az egyik a háta mögé nyúlt és egy Sciber gépfegyvert húzott elő. Egy pillanatig meglepődtem, majd leesett, most nem vagyok Diodonba. Egy találat is halálos sebet tud rajtam ejteni.

Nem is húzták tovább a dolgot, máris elkezdet az elején gyűlni az energia gömb. Innentől számítva, mint lassú filmkockák pörögtek az események előttem.

Oldalra vetődve kerültem el, az első soroztatott. A falhoz érve felszaladtam rajta, majd a hátul álló nyakába ugortam. Az ütésemtől, amit a nyakára mértem, megroggyant a lába. Keze megrándult, amitől az előtte lévőt lőtte hátba.

Az energia lövedékek sorozata mély árkot égetett a háta közepébe. Fájdalmában hátra csavarodva terült el. Vaskos ronda ujjai görcsösen markolták a fagyvert, amitől megsorozta az oldalfalat egészen a hátul álló társáig.

Hátra ugorva vágódtam ki az ajtón, miközben az eddig fojtogatott Gavia mellkasába kapta a fegyver fél tartályának tartalmát. Teste megrogyott, majd hátra dőlve zuhant rám.

Rémülten, és izzadtan ébredtem fel, az ágyamon fekve. Nem hiszem el, csak álmodtam az egészet. Felpattanva az ajtóhoz ugrottam. Most is kinyílt előttem rögtön. Kilesve rajta, rögtön hátrahőköltem. A bevonuló Gaviák nem tűrték a kíváncsiságomat. Amint bent voltak máris, becsukták mögöttük az ajtót. Az egyik a háta mögé nyúlt és előhúzta a hátán lévő tárolóból egy edényt. Lerakta elébem és felnyitotta a tetejét. A benne lévő sűrű anyagot látva rá kellett jönnöm, hogy ez az, amit ételnek kínálnak nekem. Kézzel álltam neki. Pár falat után, elvette és visszacsukta a tetejét, és ki vonultak.

Nem tetszett a dolog, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy pattoghassak. Azt viszont be kellett látnom, hogy az ajtót bezárták maguk után. Mégis csak börtönbe vagyok.

- Ha ki akarsz vinni innen akkor, most tedd meg. Különben nem tudok kideríteni semmit. – próbálkoztam, az ágyon ülve, hátha titkos barátom – valamelyik –meghalja. Választ hiába vártam, nem kaptam.

Ajtó kinyílt és két marcona HD100-as markolt fel a fekhelyemről. Magasságuk egy kicsit nagyobb volt, mint nekem, úgy tűnik Diodonban öltözve magasabb vagyok. A lábam a levegőben lógva, nem sok esélyem volt ellenük. Kirohantak velem az ajtón, majd az épületből. Nem tudom hova vittek, de sejtésem szerint hamarosan meg fogom tudni.

Az épület egy alacsony hosszúkás épület volt két Ondatrai felhőkarcoló közt. Az ajtón belépve, elég kihalt terem fogadott, ami természetesen a gyér fényben elég rémisztően nézett ki.

Ledobtak a földre, majd elhátrálva belevesztek az egyik sötét sarokba.

Nem tudom, mi folyik itt, de rossz érzés fogott el.

A szemközti oldalról egy árnyék sétált felém. Vigyázva rá, hogy ne ismerhessem föl. Az tisztán látszott, hogy nem Putoriussal, vagy egy HD100-assal van dolgom. A felsőtestéből kiálló csápok mégis kisé ismerősen meredtek felém.

- Tony, végre személyesen is találkozhatunk. – üdvözölt. Hangja gépies volt, a fordító egység miatt nem lehetett meghatározni, hogy mi is az eredeti hangja.

- Mit akarsz tőlem? – kíváncsiskodtam, miközben felálltam a padlóról. Az oldalról ért ütéstől rögtön visszahullottam az előbbi pozícióba. Sajgó oldalamat fogdosva, próbáltam felmérni, hogy vajon ő ütött meg, vagy az egyik HD100-as volt ilyen gyors.

- Szeretem volna személyesen is találkozni veled. Bár te nem ismerhetsz engem, hiszen mindig magaddal vagy elfoglalva, meg, hogy világokat ments meg, de hogy közben kin tiporsz át, az persze mellékes. – mondta nyugodt hangon, miközben az én agyam egyfolytában azon járt, ki lehet ő.

- Sajnálom, amit veled tettem, de talán beszéljük meg a dolgot. – próbálkoztam diplomáciával mag oldani a helyezetett, és közben azon gondolkodtam, vajon hogyan tudok innen kijutni.

- Ne aggódj, nem fogod innen kibeszélni magadat, és elmenekülni sem. – Az oldalról ért ütés megismétlődött, amitől hátra csúsztam. Persze, hiszen a gondolatolvasás csak az én oldalamról szűnt meg, ő valószínűleg ugyanúgy képes rá, mint a Putoriusok. De ki lehet ő?

- Akkor ölj meg, és ne játssz velem! – förmedtem rá, miközben talpra ugrottam. A következő ütés már nem várt felkészületlenül, és karomat felemelve, elkaptam azt a végtagot, ami ismét meg akart ütni.

A HD100-as elrántott a fal felé, de rá tapadtam, hogy nem tudott le vakarni magáról. Tehát ő irányítja őket, ezért tudott kihozni, és ide cipelni.

A droid ledobott magáról és fölém tornyosulva felemelte fegyverét. A Sciber puska viszont kirepült a kezéből és az ismeretlen idegen egyik csápjában landolt. Bár a csöve még mindig rám mutatott, de az, aki a ravaszt majd meghúzza, most megváltozott, ami nem biztos, hogy számomra ez jó hír.

A mennyezeten robbant ART korong, egyenesen az idegen fejére omlasztotta az épületet. A HD100-as felkapott és kiszáguldott velem az épületből, mielőtt az egész a fejünkre nem omlott volna. Kint már letett, és felsorakozott a többi közé. Az épület összedőlése meg állt, és néhány karbantartó Ondatrai droidot már láttam is dolgozni a helyreállításokon.

Az értem jött G8-as egységre felkuporodva, nagyokat fújtatva hagytam, hogy visszavigyenek a cellámba.

Vajon ki lehetett ő, és mit akart tőlem? Bosszú valami sérelemért? De mit követtem el?

Amint be értünk az épületbe, több Putorius is láttam, akik halott Nacticeket cipelő G10-eseket követtek. Egy pillanatra mindegyik megállt és megbámult, mintha én tehetem volna róla, hogy megbetegedtek.

A szobámba érve egyenesen az ágyba heveredtem le. Oldalamat megvizsgálva jókora vörös foltban felduzzadt, ismerve a törékenységét ennek a testnek tudtam, hogy nem szabad viccelni ezekkel a sérülésekkel. Inkább megpróbáltam aludni. Pihenten talán jobban tudok, majd gondolkodni. Kitalálni, hogyan szerezhetem vissza páncélomat, még az előtt, hogy bármilyen belső vérzés elintézne. A Diodonok meg gyógyítanak majd.

Lassan álomba merültem.

A szemközti oldalról egy árnyék sétált felém a félhomályban. Vigyázva rá, hogy ne ismerhessem föl. Az tisztán látszott, hogy nem Putoriussal, vagy egy HD100-assal van dolgom. A felsőtestéből kiálló csápok mégis kisé ismerősen meredtek felém.

- Tony, még nem ért véget beszélgetésünk, találkozunk még. – mondta nyugodt hangon. Felemelte fegyverét és a felém röpülő lövedék beborította fénnyel a rémült arcomat.

Izzadtan és rémülten ébredtem fel. Már nyugodtan piheni sem lehet. Az oldalamat tapogatva ültem fel. Egyre jobban sajgott, így nem sokáig fogom húzni. Nem tudom meddig aludtam, de újra éhség gyötört. A sérülés és a megpróbáltatások miatt sokkal többet aludhattam, mint amennyinek tűnt.

Az ajtó újra nyílt. A Gavia szolgák ismét bejöttek. Újabb adag ismeretlen eredetű étel turmixot hoztak. Míg ettem figyeltem őket, ahogyan mozogtak, látszott rajtuk, hogy félnek tőlem. Ismerik a hatalmamat, ami meg is volt míg Diodon segítségem, így viszont esetlennek és gyengének érzem magamat. Mégis tartanak tőlem. Érdekes.

Az étel gusztustalan és ízetlen volt, de biztos voltam benne, hogy eddig is ilyen ételt ettem, de mivel csak a tartályomba volt, így nem foglalkoztam vele. Viszont az is lehet, hogy amit korábban ettem, az is ez volt, csak a Diodonok hitették el velem, hogy ínycsiklandozó falatokat eszek, miközben csak ronda valami volt az egész? Ismét ki kapták a kezemből és elviharoztak vele. Bár tápláló és folyadékban is gazdag volt, mégis éhesnek éreztem magamat tőle.

Elkeseredetten ültem le az ágyra. Az ajtó megint kinyílt és egy G8-as egységen egy kapszula lebeget be hozzám. Bár megpróbáltam kijutni a kinyíló ajtón, a sérülésemtől igen lassan tudtam csak mozogni. Mire oda értem bezárult az orom előtt.

Hangos szisszenéssel nyílt ki a fedele. A fekhelyre úgy kellett felmásznom, de megéri, ha meggyógyít, minden sokkal könnyebb lesz. Bele feküdve megkönnyebbültem, éppen ideje volt. Még szerencse, hogy az Ős Putoriusok kísérleteztek az emberiséggel, így ismerték a felépítésünket, és könnyedén tudnak meggyógyítani. Ha ugyanezt elérik a Nacticekkel, akkor őket is meg tudják majd.

Vártam, hogy bekapcsoljanak a fények, és történjen valami. A lap, amin feküdtem, halkan zúgni kezdett, majd szorító pántok erősödtek rám. Mi történik velem? Egy pillanatig rémület futott végig rajtam. Visszaemlékeztem, hogyan alakították át magukat az Ős Putoriusok annak idején ezekben a kapszulákban épített sugarakkal, amik sejt roncsoló hatásuk folytán, akár a kivégző gépem is lehet, én meg ügyesen bele sétáltam a csapdájukba. Milyen balga vagyok.

Ám amint a lap elkezdett megfordulni velem, már kezdtem megnyugodni. Azok a kapszulák ilyet nem csináltak. Akkor mi lehet ez?

Befejezve a fordulást fejel lefelé feküdtem. Feledtem a tető ismét hangos sziszegés következtében nyílt ki. Halk koppanást halottam magam mellett. Valami mintha ki jött volna belőle. A robbanás hangja megrázta furcsa fekvő helyemet. Lövések szikrázó hangja és halk puffanások töltötték be a fülemet. Mi folyik itt? Mentőakció, vagy már megint engem akarnak félre vezetni, hogy ki szedjenek belőlem valamit?

A csatazaj elhalkult mellettem. Elcsöndesült a környék.

A padlón csattantam egyet. A kapszulám alja ki nyílt és átejtve egy lukon, ami az antigravitációs hajtóművek között volt, egyszerűen ledobott a földre. Kigurultam oldalra és felálltam.

Az ajtó helyén tátongó nyílás jelezte, hogy bármi is történt itt, valaki megcsinálta nekem a kijáratot. Gyorsan távoztam cellámból, még mielőtt valaki észreveszi, a felfordulást.

A folyosón több Gavia és HD100-as hevet szanaszét. Elhelyezkedésükből arra lehetett következtetni, hogy egy gyorsan mozgó célpontot követtek, aki áttört rajtuk, és menekülés közben sorra leszedte őket.

Az egyik kezéből kicsavartam a Sciber fegyvert. Legalább már meg tudom védeni magamat. A tetemeken átbukdácsolva, lassan haladtam előre. A folyosó végén az elfordult, de nekem nem kellett. A fal egy része hiányzott. A távolban csata zaját lehetett hallani. Óvatosan kibújtam a nyíláson, és megkapaszkodtam a falba. Úgy a harmadik emelet magasságában álltam kint egy keskeny párkányon. Diodonban gondolkozás nélkül leugrottam volna, de így egyenlő volt az öngyilkossággal.

Éppen vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam pár G8-as egységet alattam várakozva. Néhány konténert cipeltek a hátukon. A csata elől menekültek biztonságba, de éppen indultak tovább.

Egy jól irányzott ugrással csapódtam bele az egyikbe. Az antigravitációs hajtómű lefékezte zuhanásomat, ahogyan számoltam. Bár egy kicsit megfájdult a bokám, és a fegyveremet is elejtetem, ami kizuhant az utca kövére. Viszont sikeresen megúsztam, és kijutottam.

Óvatosan kilestem, és legnagyobb meglepetésemre, egyenest a hangárok felé tartottunk. Ennél nagyszerűbb hírt nem is kellett. Ott majd felszököm egy Nactice, vagy szállító hajóra és irány az Ondatrai birodalom. Ott várnak a barátaim.

Lelapulva vártam, hogy megálljon az alkalmi taxim, de egyenest bement a dokkba, és felsuhant egy hajóra. Bár csak felfelé láttam mégis, pontosan tudtam, hogy egy ott várakozó szállító hajóra kerültem. Nem is akartam kiszállni belőle. Jól el vagyok én ott addig, míg fel nem szál. Már halottam is, ahogy a rámpája felcsukódik.

A négy kéz, ami megragadott, olyan erővel emelt fel, hogy azt hittem rögtön eldob a levegőbe. Egy csáp belenyúlt a fülembe, amitől kicsit megszédültem hirtelen.

- Megvan, mehetünk. –mondta Plati, és megfordított.

Az ikrek másik fele ott várakoztak egy konténer mellett, vélhetően ő abban kereset. Éreztem, ahogy a gép elkezd emelkedni.

- Mi történt? – rakott le a földre a Hústorony barátom, aki immáron a Molukok vezetője lett.

- Sikeresen megszöktettünk. – válaszoltak az ikrek. – Jól hallasz. Ideiglenesen egy Nactice fordítót kaptál. –hangjuk furcsán ismerősen csengtek fülemben.

Elmondták, hogy egy HD100-as volt a kapszulába rejtve, amit becsempéztek a szobámba. Amikor befeküdtem, egyszerűen megfordult a pad, és felülre emelte őt. Így a Putoriusok, akik figyeltek engem, abban a hitben voltak, hogy átváltoztam. Így üldözni kezdték őt. A kijáratot a falon ő ütötte, a hordárokat pedig szándékosan oda állították, amint bele ugrottam az egyikbe máris a hajóra szállítottak. Így volt a leggyorsabb és legbiztonságosabb. Tökéletes terv, amibe persze nem tudtak be avatni, mégis sikeresen végrehajtottam a feladatot.

- Remekül, hova megyünk? – mondtam, hirtelen meg markoltam az oldalamat a rám törő fájdalomtól. - Szükségem lenne egy gyógyító kapszulára. – nyögdécseltem.

- S4 siess, betegebb, mint gondoltuk. – Trinde lebegett elém, és közelről nézett a szemembe. Feltételeztem, hogy S4 vezeti a gépet. Plati újra megragadott, és óvatosan az egyik G8 tetejére emelt, amin nem volt konténer. A hideg fém érintésétől rázni kezdett a hideg, vagy ez a belső vérzés tünete?

- Mi történt veled, ki tette ezt veled? – kérdezte harciasan Plati.

- Nm tudom nem láttam az arcát, de nem Putorius volt. Egy újabb ismeretlen lény látogatott meg, és elraboltatott két HD100-assal. Éreztem, hogy meg akar ölni, de a Putoriusok ránk találtak, és akkor nyomát veszítettem. – magyaráztam nekik, fekve és csukott szemmel.

- Pihenj, hamarosan oda érünk, és akkor minden rendben lesz. – Trinde megnyugtató hangja, ellazított teljesen. Elterültem ideiglenes kemény ágyamon, és álomba merültem.

Halk duruzsolás, ami megnyugtatóan hatot rám, most felerősödött. A G8-as egység meg mozdult alattam. Lassan hátrálni kezdett velem egészen a rámpáig. Ott leeresztette a földre azt a végét, ami a fejemnél volt, így fejre állítva lassan lecsúsztatott magáról.

Kizuhanva a levegőben lebegő szállítóból, egy tenger kékségét láttam nagyon távolt. Rémülten kezdtem kapálózni a levegőben. Mit csinálnak ezek velem? Feledtem az űrhajó egyre távolodott.

A víz meg egyre gyorsabban közeledett. A becsapódás halálos lesz, már előre tudtam. A vér megfagyott az ereimbe, és kitágult pupillával, zihálva figyeltem az eseményeket.

Valami hozzásimult a hátamhoz, és lassan oldalra terel. Az ideiglenes csúzdám, lelassított és lapos szögben engedett belecsobbanni a vízbe. Elmerültem a mélységben. Fulladás kerülgetett, de még előtte éreztem, amint behatol a számon és az orromon, és elkezd teljesen kitölteni. Ismerős érzés tört rám. Kinyitottam a számat és átadtam magamat a végzetemnek.

A szállítóhajó landolt a tóparton. A csapatom kisszállt belőle, és a partjához egész közel sétáltak. Türelmetlenül vártak.

A víz előttük sűrűn hullámozni kezdett, majd szétnyílt, mintha egy láthatatlan erő szétválasztotta volna őket. Felületén Itherium kristályok jelentek meg. Ezek az átlátszó halványkék közel egy méteres óriás ásványok alapanyaga, nemigen hasonlított a Földi viszonylatban már jól ismert ásványokhoz. Ám ezekben élő apró mikroszkopikus lények, csodálatos hatását, már viszont ebben a galaxisban mindenki ismerhette. A Diodonok felruházzák viselőjét egy igen kemény páncéllal, és egyéb képességgel.

A kristályok ketté váltak, és megmutatták tartalmukat, amiben nem csak az apró, de igen értékes lények voltak, hanem egy hozzájuk képest igen magas humanoid is.

Az alak, aki kisétált belőle, már ismerős volt számukra. A fekete burkolatban pompázó alak, csak a fején törte meg ezt az egyhangú színt. Egy vízszintes piros csík virított ott. Egy dologban viszont már eltért attól, amit már jól megszoktak. Felületén szétszórt, és első rá nézésre rendezetlen összevisszaságban kristályok borították.

- Köszönöm Ősanya. – mondtam a csápok mögött kisé távolabb felbukkanó lénynek, akiből nem sok látszott ki olyan sűrűn borították be. De én már jól ismertem őt, nem egyszer segítet már nekem.

- Ne feled, a rejtélynek a megoldása, ami után kutatsz, megint benned rejlik. – bár szokás szerint nem volt egyértelmű a mondandója mégis tudtam, hogy igaza van.

Lassan visszamerült a tó fenekére, maga után húzta ideiglenes bölcsőmet is. A furcsa állagú tó felülete a fizika törvényeit meghazudtolva, egyetlen hullámot sem ejtett az eset után. Tükör sima víztükre úgy meredt ránk, mintha azt kérdezné, még akarunk-e tőle valamit.

- Minden rendben? - érdeklődött Plati. – Meggyógyítottak? – aggódása megérintett, de tudtam, hogy a kemény külső alatt igazi barátomat tisztelhetem benne.

- Próbáld ki, lőj rám. – mondtam neki.

Jó kedvre derülve kerített egy fegyvert, amit természetesen magával hozott az arzenáljából. Bár mindenki tudta jó kedve nem azért van, mert lövöldözhet rám, hanem, mert ez engem éltető energiával tölt fel.

A lövedék felizzott a fegyver csövénél. Egyenesen a mellkasomat célozta meg. De nem engedtem odáig eljutni. Kezemet felemelve, az alkarommal hárítottam a lövedéket, ami becsapódáskor ki is nyújtottam.

A felkaromon lévő kristályról, nem hogy lepörgött a lövedék, hanem a hústorony feje mellett elsuhanva, majdnem pontosan visszatért onnan ahonnan jött.

Elképedve nézték újabb képességemet. Már nem csak képes vagyok ellenállni az energia lövedékeknek, hanem vissza is tudom őket küldeni. Továbbá az új borításomnak köszönhetően, már sem az ART lövedék, sem az Itherium rakéta nem tud halálos sebet ejteni rajtam.

Új rész.

- Örülök, hogy időben érkeztünk. – üdvözölt termetes barátom.

- Úgy látom máris régi, illetve újabb formádban vagy. – ugrott a vállamra S4.

- Köszönöm, de te most melyik oldalon is állsz voltaképpen? – kérdeztem vissza.

- Ez bonyolult, de idővel, megérted majd. Szükséges volt, hogy pártatlan maradjak veled szemben.

- Tudtuk, hogy csak pletyka, a halálhíred. Otthon nagy ünneplés lesz. – ujjongtak az ikrek, körülöttem forgolódva, száguldozva.

- Végre van kivel beszélgetni. – üdvözölt sajátos módon Trinde is, nem mintha sokat beszélgetnénk.

Könnyed lépésekkel indultam föl a rámpán, a csapatom, észbe kapva gyorsan követett. A szállító felemelkedett, és a Hiperkapu felé vette az irányt.

A hipertérben szótlanok voltunk, nem igazán akart senki sem beszélgetni. Az elmúlt napok eseményei mindenkire rányomta bélyegét. A Putoriusokkal mire végre sikerült dűlőre jutni, újra ellenségek lettek. Az ikrek viszont előszedték a felszerelésemet, és könyörtelenül felruháztak mindennel. Ha már én találtam ki ezt a szabályt, akkor ildomos nekem is pontosan betartanom. Felkerültek az Implantátumok, a fegyverek, és az elengedhetetlen személyi pajzs is.

Az Ondatrai birodalom határán léptünk ki a kapuból. A távoli csillag körül keringő bolygók túl közel voltak ahhoz, hogy élet alakulhasson ki rajtuk, mégis az egyik legvirágzóbb társadalom található itt. A Putoriusok által korábban romba döntött város, most teljes pompájában várt minket. A védő pajzs, ami az egész bolygót védte a káros sugárzástól, kékes fénnyel borította be az eget. Leszállás igen nagy port kevert, persze nem az apró homokra gondolok, hanem az Ondatraiak lelki világára. Mióta meg mentetem őket, mármint az ő véleményük szerint, pedig csapat munka volt, azóta messiásként kezelnek. Mindenki odasereglett gépünkhöz, és ujjongva fogadták a megérkezésünket.

- Örülök, hogy épségben sikerült megmentenünk. – üdvözölt Wulpes az Ondatrai birodalom, nem éppen fiatal vezetője. – A hajód természetesen készen áll, teljesen feltöltöttük, de sajnos a flottád többi része az Anyahajón maradt. Azokat nem kaptuk vissza. – magyarázta az öreg, miközben a hangárban próbáltunk előre jutni a Strix felé. – A két Megalima viszont elkészült, időben. Az utasításodat várják. – mondta, olyan nyugodtsággal, mintha csak két szállító hajóról lenne szó, nem egy több száz méter hosszú cirkálóról, amin több szállítóhajó, és vadászgép is alapfelszereltség részét képezi. Nagyon megható volt, hogy ennyire tőrödnek velem, de néha azaz érzésem, hogy túlzásba viszik.

Hiába a hírhedten vékony Ondatraiak folyton elállták az utunkat. Néhány még a lábamra is gurult a lábukat helyettesítő kerékkel. Platit kereste szemem, hátha tud nekünk utat törni, de ő most néhány Molukkal volt elfoglalva, mint ifjú vezető, számtalan küldetésre velünk tartott már, és csak futólag tud parancsokat osztani fajtársainak.

- Köszönök mindent, de most sietnünk kell. Meg kell akadályozni, hogy az idegenek még nagyobb pusztítást vigyenek végbe. – mentegetőztem, de a vezető pontosan tudta, hogy a túlzott rajongás elől menekülök ennyire, de nem állta utamat, hagyta had meneküljek.

Felsétáltam a lenyíló rámpán, ide már csak kis csapatom kísért el. Tiszteletben tartották, hogy ez az én hajóm, pedig tőlük kaptam. A delta szárnyú vadászgép könnyedén emelkedett a magasba. A dokk tető ablaka jókorára nyílt ki, kényelmesen fel tudtam szállni. Magára hagyva az éljenző tömeget alattam, akik mozdulatlanul figyelték a kis gép távolodását. A város szélein feltűnő két monstrum lassú tempóban emelkedtek, ám méretük miatt sokkal gyorsabbnak tűnt. Egyszerre léptünk ki a védőpajzson. A gép pajzsa azonnal bekapcsolt. Nem mintha nem bírná ki a Diodon páncélzat a nap káros sugarait, vagy a felén zúduló Sciber lövedékek tömegét. Csak biztos, ami biztos. A rakéta állványok is előbukkantak a Putorius anyahajó hátán, de azzal a lendülettel vissza is húzódtak. A hangár kapuk sorra bezáródtak, mielőtt még kisereglettek volna rajta a temérdek vadászgép, amit gondosan a gyomrában őrizgetett.

A két Megalimát hátra hagyva közelítettem meg. Az előttem lévő hangár ajtó kinyílt, pont akkor, mikor oda értem. Lassan megfordulva tettem le a gépet. Elengedve a pultot S4-re néztem, aki jelezte felém, hogy jól meg van itt.

Platit meg se kellett kérdeznem, ő már ki is ugrott a lenyíló rámpán a védőpajzsában és folyamatosan tüzelt a körülöltünk lévő DioDroidokra. Kényelmesen lesétáltam én is és elindultam a parancsnoki konzol felé. Mögöttem lépdelő társam lassan rá jött, hogy itt egy droid sem fog támadni, mindegyik földbe gyökerezett lábakkal állt. Hanyagul a vállára dobta fegyverét, és utánam eredt.

- Tudtam, hogy még viszont látlak. Túl könnyedén sikerült elintézzelek. – fogadott Megarhy. – Most pedig még erősebb vagy, mint előtte. Mit akarsz tőlem? – kérdezte, és bár próbálta gondolatait elfedni előlem, nem sikerült. Félelem, és tehetetlenség uralkodott benne.

- Nem akarom megbosszulni, amit tettél, tudom, hogy parancsot teljesítettél. A segítségemet ajánlom fel, hogy elpusztítsuk ezeket az idegeneket. – mondtam nyugodt hangon, és jeleztem számára, hogy ismerem a gondolatait.

- Külön utat kell járnod, a Putorius tanács nem hajlandó veled szövetkezni. Viszont a Vadászgépeidet visszaadom, úgyis elvennéd őket. Így jelezve, jó szándékomat, és remélem, sikerrel jársz. Nem igazán tudjuk, mit csináljunk az idegenekkel. A bolygókat ki ürítettük, már egyetlen Nactice sincs veszélyben. Viszont a rejtélyes betegség már nálunk is felütötte a fejét. Nem bízhatsz senkiben sem. – mondatai igazak voltak, és őszinték, ami kicsit meglepett.

- Köszönöm, a jó tanácsokat. Remélem, rá szolgálok majd a bizalmatokra. – válaszoltam sarkon fordulva.

Bár Plati mindvégig fegyverével fedezett minket, mégis rá kellet jönnie, most nem lesz harc. Utánam eredve próbált lépést tartani velem, miközben árgus szemekkel figyel mindent. A Strix felemelkedet a padlóról, és a kiszáguldott a kinyíló hangár ajtón. A szomszédos ajtó is kinyílt és a Lyrusok tűntek fel. Amint ki értek máris a hátunk mögé rendeződtek, és kötelékben folytattuk az utunkat vissza a Megalimákhoz. Ott mindegyik beszállt az egyik rakterébe. A droidok elkezdték feltölteni a készleteiket.

Én kint maradtam és a két Megalima előtt haladva, folytattuk utunkat. A Hiperkapu felé, ami szerencsére akkorára terveztek, hogy könnyedén átfér rajta egy anyahajó is, így kényelmesen repültünk át rajta.

A csillagrendszer, amibe megérkeztünk még mindig eléggé misztikusan hatott rám. A kilépés után rögtön három szög alakzatba rendeztem a flótát, és elkezdtem a célállomás megközelítését. A Larys és Amlatbe bolygók hátterében lévő ultraibolya sugárzástól vörösre festett csillagköd sötét árnyékként húzódott meg. A Larys röppályája keresztezte a szélét, így minden fordulóban eltűnt benne egy kicsit. Erről a bolygóról származott Trinde, és itt található meg a Putoriusok kolonizáló hajója is, amivel ide száműzték ezt a fajt.

De most a másik a másik bolygó felé vettem az irányt. Bár itt nem volt atmoszféra generátor, mégis sűrű dzsungel alakult ki az idők folyamán. Bár már itt is éltek Asiok, ami számomra érthetetlen, hogyan voltak képesek átköltözni a másik bolygóra, mindenféle technikai eszközt mellőzve. Mégis voltak. Ők üzentek nekem.

Természetesen a két Megalimát leparkoltam orbitális pályán és csak a Strixszel szálltam le.

- Miért jöttünk ide? – kérdezték az ikrek. – Nem itt van a hajó! – nem érették miért mentem egy teljesen más csillagrendszerbe.

- Plata hívott ide minket. – mondtam nyugodt hangon, bár igaz volt mégis teljesen más cél vezérelt.

Letettem a gépet az erdő közepén kialakított tisztásra, tisztes távolban a fáktól. Nem szeretnék még véletlen sem bármelyikben kárt tenni. Tudtam jól milyen a viszonyuk nekik a természethez.

- Ti itt maradtok, és figyelitek a műholdakat és az adatokat. Továbbá híreket a többi fajról, valahol fel kell tűnniük az idegen fajnak a bolygókon is. Szeretném, ha mielőbb értesítenétek róla. – utasítottam őket. Nem értették a határozott utasításomat, de nem ellenkeztek, biztosra vették, jó okom van rá.

Kiléptem a szabadba és csatlakoztam a csapathoz. S4 felugrott a vállamra. Szívemben keserűség tombolt. Throg, hogy élvezné ezt az idilli környezettet. Futkározna, és hemperegne a fűben. De sebaj, hamarosan megteheti majd. Remélem.

Plati érzelmeit figyeltem. Érezte azt, amit én már tudtam. Valaki figyel minket és most nem az Asiok azok. Trinde előre lebegett és azt közvetítette felém, hogy nem érti hova lettek a fajtársai. A rét szélére érve Trinde előre ment és bele veszett a rengetegbe, hogy megkeresse a többieket. Plati óvatosan indult befelé, miközben az ágak félre ugrottak előle, mintha nem szeretnék, ha rájuk lépne, vagy le törné őket. Érzéke pattanásig feszült. Pontosan tudta valaki a közelünkben van és követ minket.

Egy nagyobb fa mellé érve megállt és megfordult. Felettem elnézve a hátunk mögötti erdő részt kémlelte. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam nincs ott semmi. Legalábbis nem fog látszódni.

Az ismeretlen, aki követ minket jól rejtőzködik. Különben már észrevette volna őt Plati. A vadász ösztönök beindultak nála. Érzékei kiélesedtek és feszülten figyelt. Fegyverét óvatosan előre húzta hátáról, de csak lassan és lefele fordítva, hogy ne keltsen feltűnést. Minden fegyelmemet az ő érzékeire állt rá. Úgy gondoltam, hogy ő lesz az, aki előbb észreveszi.

A háta mögött lévő fa kérge halványan megborzongott, mintha az idő hűvössége lenne hatással rá. A vállamra ugró fegyverek rögtön tüzeltek, de még így sem voltam elég gyors. A Platira vetődő test leterítette őt. A faháncs színű test körvonalai nem voltak teljesen tiszták, így nem tudtam megítélni, mekkora is.

A következő lövedékem teljesen célt tévesztett. Csak Plati mozgásából lehetett következtetni, hogy körülbelül merre is lehet. Bár sikerült ledobnia magáról támadóját, de ezzel csak azt érte el, hogy az én nyakamba dobta azt. S4 ezzel a lendülettel az egyik fának csapódva, mozdulatlanul maradt a földön.

Méretét nem is, de súlyát már meg is tapasztalhattam. A mázsás test nem magatehetetlenül esett rám, inkább úgy tűnt, hogy rám ugrott, mikor Plati elkezdett felállni. Karmait próbálta bele mélyesztette páncélomba, de nem tudott sérülést okozni, mert az Itherium kristályokról lecsúszott.

Plati nem teketóriázott és megsorozott fegyveréből, ami láthatóan még a támadónkat is meglepett. Egy hatalmas ugrással tűnt el a sűrű dzsungel mélyén.

- Mi volt ez? – érdeklődött Plati, miközben egymásnak háttal állva védekeztünk.

- A leendő új társunk, csak még meg kell akadályoznunk, hogy végre hajtsa a küldetését. – magyaráztam neki, folyamatosan fürkészve a környezetett.

- És mi a küldetése? – kérdezett vissza rögtön, elkezdett körbe forogni úgy, hogy mindig a háta mögött maradjak.

- A mi kiiktatásunk. Ugyanis bérgyilkos, és talán a legjobb. – magyaráztam.

A zöld árnyék balra suhant el, észre véve arra fordultam, ami komoly hiba volt. Plati is arra fordult, így egymásnak oldalt állva hátat fordítottunk, egy jókora erdő résznek, amit tökéletesen ki is használt, és nekünk ugrott, a hátunk mögül.

A földre zuhanva tovább gurulva próbáltam talpra ugorni, de valami elkapta a lábamat, és oldalvást csapott hozzá a vaskos fatörzsnek, ami mellett álltunk. Földet érve jöttem csak rá, hogy nem a fatörzs volt az, hanem Plati oldalához vágott hozzá. Társam az egyik fának tövénél görnyedt és próbált lábra állni, de a fa mögül előbukkanó hatujjú karmos mancs egyszerűen ki kapta alóla, amitől újra a földön volt. Ám ahelyett, hogy eltűnt volna újra, inkább rá ütött a derekára csatolt szerkezetekre, amit rögtön tönkre is tett, így nem volt lehetősége bekapcsolnia védelmi pajzsát. Ugyanezzel a mozdulattal meg is markolta, és berántotta a fa takarásába. Egy ugrással teremtem a hűlt helyén, és néztem be óvatosan a fa mögé, de már semmit sem láttam.

Plati eltűnt.

Lassan ki oldalaztam onnan, és feszülten figyeltem. Tudtam semmi esélyem sincs egyedül, de volt egy titkos fegyverem, amiről nem tudott. Talán úgy lesz esélyem ellene, csak Plati is megússza. Leültem a fa előtti apró tisztás közepére és koncentrálva figyeltem a fák mozgását. Az avar csörgését. A faágak roppanását. Lélegzetek szapora sorát.

A vállamon megpihent ágyúk, egy pillanat alatt tüzet nyitottak. A célzás pontos volt, és bár nem fedte fel láthatóan magát, a hangok változásából éreztem, hogy sikeres voltam. A lélegzet még szaporább lett, és megváltozott mozgás iránya is. Kerülget, mint a prédát a ragadozó, és nem voltam messze a valóságtól.

A lélegzet abba maradt, az avar csörgés fel erősödött.

Felpattanva nagyot rúgtam előre. A talpam bele állt a szörny közepébe. Az erőtől megállt a levegőben egy pillanatra, majd lassan hátrálni kezdett. A fordulatos rúgás meglepett, de sikerült ki térnem előle. Nem láttam még itt semmilyen lényt, harcművészetet használni.

A lehajlás közepette letettem az egyik kezemet, és a lábamra mért ütést kihasználva megpörgettem alsó testemet, kézen állva, amivel sikerült egy jól irányzott rúgást bevinnem a felső részére. Mint azt rögtön megláttam pontosan az álkapcsát sikerült eltalálni.

A lény megszédült és ezzel elvesztette egy pillanatra az álcáját is. Teste láthatóvá vált.

A dinoszaurusz, ami előttem állt, az egyik legfélelmetesebb külsejű lény, amit eddig láttam ebben a galaxisban. A hüllő álkapcsában sorakozó több száz tűhegyes fogak arról árulkodtak, hogy ha vesztek, akkor ő jól lakik majd.

Bár két hátsó lábán állt, mégis jobban emlékeztetett egy gyíkra, mint sem humanoidra. Főleg a feje tetején ülő két előre meredő borostyán színű, hüllő szemével, és a homlokát díszítő tompa szarvak láttán. A hátán végig húzódó csont taréj, pedig Throgot jutatta inkább eszembe. Talán távoli rokonok lennének?

Két kezén egyenként felsorakoztatott hat új melyek közül az utolsó nyúlványként még egy sarkantyúszerű éles karmot is hordozott, ha nem lenne elég az ujjai végén találhatók. Lábai pataszerűen végződtek, de sokkal puhában járt rajta. Bár itt nem nehéz, kevés a betonozott felület.

Bőre alapjáraton pikkelyes felületű volt, mégis kaméleonszerűen igazodott a környezete színéhez. Amit magához térve, máris átformált. Így lehetőségem volt látni, ahogyan a pikkelyek lassan elfordulnak helyükön, és valamilyen foszforeszkáló anyagot engednek ki magukból, ami egyszerűen letükrözi a háta mögött lévő területet és a pikkely felőlem eső részére vetíti. Így teljesen láthatatlanná válik. Már hiába húzta fel álcáját, nem volt esélye elmenekülni. A penge éles Itherium csáp a nyakára tekeredett, és a vége bele szúródott kemény bőre alá. Megszédülve kapott oda, de mire sikerült volna elérnie, eszméletlenül esett össze.

S4 leugrott róla vissza a vállamra, mielőtt a mázsás test maga alá nem temeti őt. Az ideg amit eltalált, pár órára kiüti majd a fenevadat.

Plati nyögdécselését, és hívó szavát meghalva, az irányítása alapján követtem. A feje pont az én fejmagasságomba volt, csak éppen fejjel lefelé. Felugorva kézzel téptem szét azt a liánt, amivel fellógatta az egyik fára. Hangos puffanással ért földet.

Visszasétálva, meglepődve kerülgette a leterített szörnyet. Kérdőn nézett rám, mire én közöltem vele, hogy S4-é a megtiszteltetés. További kérését elutasítottam, mi szerint legyen övé a dicsőség és a trófea is. De megnyugtattam, hogy nem fogjuk megölni, és nem sokára magához tér és akkor elbeszélgetünk vele, majd.

Nem értette, és nem tetszését nyilvánította ki. Viszont neki kellett elcipelnie vissza a hajóra. Közben Trinde is visszatért, és meglepetten nézte ügyködésünket.

Wr'ia lassan tért magához. A Kiril'sa harcművészet megtanította, hogyan kell ezt is véghezvinnie. Szemét nem nyitotta ki, lassan, nyugodtan lélegzett. Érzékeivel tapogatta le a környezettét. Egyenlőre nem érzékelt semmit, ezért nyugodtan bevetette álcázó képességét.

Kinyitva szemét, meglepetten tapasztalta, hogy álcája ellenére mindenki rá mered. Az ismeretlen lények körül állták, és figyelték. Lenézve megállapította, hogy bár pikkelyei elfordultak, mégsem lett láthatatlan. Valami gátolta ezt. Továbbá arra is, miért nem érzékelt semmit sem, maga körül.

A levegőben lebegett egy űrhajó rakterében. Egy személyt ismert fel csupán. Azt, aki a küldetése lett volna. Az Asio a levegőben tartotta, úgy hogy moccanni sem tudott, bár magas képzett harcművész, erre a helyzetre viszont nem készítették fel. Tudatát több oldalról támadták, és próbáltak behatolni. Harcolt ellene, erősen, de nem volt esélye, két telepatikus képességű lény ellen.

- Üdvözöllek. – mondtam az idegennek, bejutva a tudatába.

- Ki vagy? - adta az ártatlant.

- Pontosan tudod. Hiszen engem kellett volna elintézned. - válaszoltam nyugodtan.

- Nem tudom, miről beszélsz? – próbálkozott tovább, húzva az időt.

- Pontosan tudod, a Putoriusok téged bíztak meg vele, mert ők képtelenek rá. A szökéseden pedig ne gondolkodj ennyit, nem akarunk bántani, de azt sem szeretnénk, ha te bántanád valamelyikünket. – hát ennyit a szökési tervéről, tehát sokkal erősebb telepata, mint azt gondolta volna.

Váratlanul lehuppant a padlóra. Nem gondolkozva, máris támadott. A fekete ruhás célpontot el sem érte, még előtte felkenődött, valami láthatatlan erőtérre, ami védte őt. Az űrhajó zárt ajtajára meg hiába ugrott, a súlyától már megszokta, hogy az ajtók kinyílnak. Most viszont nem történt semmi.

Folytatta a kitörési próbát. A másik ajtó valószínűleg az irányító fülkébe vezetett, de az előtt két egyforma idegen állt, akik elég vékonyak voltak, ahhoz hogy elkerülhesse őket. Amint megpróbálta, újra csak lepattant. A láthatatlan erőterük köztük is ki húzódott.

- Ne próbálkozz. Nincs esélyed. – válaszoltam pórbálozására.

- Mit akartok tőlem? – kérdezett vissza.

- Szövetséget ajánlunk neked, el kellene a csapatban egy ilyen hatékony harcos.

- Nem tudod megfizetni ugyanazt az árat, amit ők. – szeme folyamatosan járt le és föl, keresve a szökés lehetőségét.

- Tegyél próbára, nem egy fajt mentettem már meg a galaxisban, a Putoriusok elnyomásából. – vágtam vissza.

- Miről beszélsz? Én búsás fizetésre gondoltam! – förmedt rám meglepetten, de hiába pontosan láttam a gondolatait, amiben már kezdett halovány fénysugár derengeni. Kezdte felfogni a mondandómat. Folytatni viszont most nem lett volna ildomos, idő kell neki.

A hajó rámpája lenyílt, amit szempillantás alatt kihasznált, és eltűnt a dzsungelben. A többiek meglepetten álltak körbe. Nem értették a történteket. Csak Trinde volt elégett.

- Miért engedted el? – förmedt rám Plati aki még mindig a ragadozó trófeájára pályázott.

- Nem akarom fogságban tartani, pont ez, ami elől menekül. Mit tudtok róluk? – kérdeztem az ikreket.

- A R’pt’r faj egy elég elszigetelt faj. Csak a dzsungelekben lehet velük találkozni, de nem sokat tudni róluk. Akik ugyanis találkoztak velük, nemigen mesélhettek róluk. Elég pökhendi, és mindenkit gyűlölő faj. Képzett harcművészek, és álcázó képességüket tökéletesre fejlesztették. Az utóbbi időben gyakorta feltűnt egy-egy a Nactice kolóniákon és zsoldos, vagy bérgyilkos munkára jelentkezve. Mivel a Nacticek törvényei tiltják a gyilkosságot, sokszor így számoltak le riválisaikkal. – magyarázták az ikrek.

- Elfogyott a táplálékuk, és más forrás után néztek. – szólalt meg Trinde váratlanul. – Sikerült kiolvasnom még mást is a gondolataiból. Ez egy igen fiatal példány, és hírnévre akar szert tenni általad. Ez kapóra jött a Putoriusoknak. – mondta elgondolkodva. – Viszont akkor miért fenyegetik őket elpusztítással? – a kérdés ott keringett a levegőben körülöttünk.